A lencse

A főzeléklencse (Lens culinaris) az egyik legrégebbi növényünk, Közép-Európában már a kőkorszak idején termesztették, de az Ázsia hegyvidékeiről terjedt el. A lencse (Lens) növénynemzetségen belül a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozik. Ma leginkább Európa déli, délkeleti részein, a Földközi-tenger mentén fekvő országokban termesztik.
A lencse egyéves, önbeporzó, lágy szárú, növény. Gyökérzete 40-60 cm mélyen található a talajban. A nitrogéngyűjtő baktériumok gyökérgumói oldalgyökérzetén fejlődnek. Szára 35-50 cm magas és 2-3 élű. Levélzete rendszerint kacsban végződik. A hüvely kivételével az egész növény pelyhes. Virágzata kevés virágú fürt. Színe lila vagy fehérlő.  Május végétől július elejéig virágzik. Termése kezdetben kopasz, később megbarnuló trapéz alakú kis hüvely. A magja lapított, kerek, zöldessárga vagy barnás színű.
A lencse kedveli a napsütést, de március első felében már elvethető, mert a késői fagyokkal szemben kevésbé érzékeny. Mérsékelt a csapadék igénye és tartós esőzések után érzékenyebb a betegségekre.

A lencse az egyik legrégebb óta fogyasztott emberi táplálék. Az emberiség történetét kutató régészeti ásatásoknál szinte mindig előkerülnek a lencse maradványai. A Biblia is több helyen említi a lencsét. Európába valószínűleg Görögországból és Bulgáriából terjedt el. Az ókori görögök egyik kedvenc étele volt, rengeteg formában alkalmazták, sőt, még kenyeret is sütöttek belőle. A kor jelentős orvosa, Hippokratész májproblémákkal küzdő betegeinek ajánlotta a fogyasztását. A római korban a lencse különböző főzeteit már betegségek kezelésére alkalmazták. A középkorban a szegények eledele néven vált ismertté és még a XIX. században is úgy tartották, hogy csak azoknak kell lencsét enniük, akiknek nincs módjuk halat enni. Franciaországban XV. Lajos felesége teremtett divatot a lencseevésből a királyi udvarban. A Közel-Keleten és Indiában a lencse ma is az alapélelmiszerek közé tartozik és minimum 50 fajtáját ismerik. Amerikában még ma sem népszerű növény.